Cicinapló 3. rész Nem a méret a lényeg

Nagyon jó volt látni a tükörben magam, bár akkor még nem tudtam igazán elképzelni, és csak úgy tűnt, mint mikor az extra szivacsos melltartómat felkapom, de mégis úgy izgultam és csak arra vártam, hogy igen ilyet szeretnék, ilyen legyen. Szépen visszaadtam a behelyezett „tömést” a toppot és a melltartót, majd  a doki elé állva elkezdődött a méricskélés. Lemérte a távolságot a két mellbimbóm között, a mellem alatt, a nyakamtól a mellbimbómig, a melleim „hosszát” igazából nem is értettem, hogy miket mér, csak arra figyeltem, hogy közben elmondta, hogy ez alapján tudja és látja ténylegesen, hogy mi arányos a testemmel, lerajzolta a „kórlapomra” majd oda írta, hogy bal 265 jobb 270.  Azt mondta ez a kiindulás, de majd csak a műtét közben fogja látni, hogy mekkora lesz a végleges méret, és ezt mindig így csinálják, és egyezzünk ki egy 260-300-ig méretben. Annyira izgatott voltam, hogy szó szerint már csak arra gondoltam, hogy hajrá, csináljuk, vágjunk bele.

cicinapló3

Tényleg megnyugtatott, minden félelmemre, az allergiára, a szülésre a szoptatásra válaszolt. Megnyugtatott, és elmondta, hogy bár nem annak tűnik, de manapság ez már tényleg egy elfogadott igen gyakori műtét, és csak annyi kockázata van, mint minden másnak, és ha betartom, amiket mond, minden rendben lesz. Néha csapongott a témák között, vagy inkább hangosan gondolkodott, de igazából ezzel nyugtatott meg, mert olyan dolgokat is elmondott, amit magamtól nem kérdeztem volna. Még a végén is láttam, ahogy magába gondolkodik, hogy milyen érdekes, hogy az alakult ki, hogy a férfiak jobban szeretik a „kis mellbimbót”…. Néztünk egy időpontot (január 16.) majd megbeszéltük az anyagiakat, és kikísért az asszisztenséhez, hogy vele is egyeztessek időpontot, de ha még lenne bármi kérdésem, akkor tegyem fel nyugodtan, hiába várt már a következő páciens, ha szeretnék még kérdezni hallgat. Persze nem volt több kérdésem, csak arra vártam, hogy végre legyen új cicim, azaz inkább legyen cicim.

Ezek után repült az idő. Izgalommal meséltem a közeli barátaimnak, hogy rászántam magam, és már nem kételkedem, és igen időpontom is van, úgyhogy innen nincs visszaút. Három hónap hamar eltelt, sok munka, igazából nem is gondoltam rá, de jött a december vége, és a „mellkérdés” újra előkerült.

Január első napjaiban tudtam, hogy jelentkeznem kell egy második konzultációra, és a műtét előtti vizsgálatokra, de akkor valamiért megijedtem, és napról-napra toltam a telefonálást. Akkor egy kicsit kételkedtem, és volt is, aki azt mondta, ha nem érzem 100%-ig biztosnak, hogy ezt szeretném, ne csináljam. Egyre inkább azt éreztem, hogy én „mű nő” leszek, és elveszítem önmagam. Kicsit talán megijedtem, nem is magától a műtéttől (bár már volt altatásos rossz élményem). Sokkal inkább attól, hogy igen ezentúl nem mondhatom „hogy na a szilikon maca” elvégre én is az leszek, egy nő aki kés alá fekszik, hogy szebb legyen. A műtétig minden nap egy örökkévalóságnak tűnt, miután végre rávettem magam, hogy bejelentkezek egy második konzultációra. Hívott is egyből másnap a kedves hangú nő, hogy vérvételre és mellultrahangra kellene mennem. Megbeszéltünk egy január 10-ei időpontot, a klinikájukon, vérvétel és konzultáció egybekötve. A magánklinika egy kórház 5. emeletén van. Amikor beléptem a kórházba megrémültem, hogy na ugye nem egy ilyen lepukkant helyen fognak engem „átszabni”. De kinyílt a lift az ötödik emeleten, és mint a mesékben a roskadozó kunyhóból egy palotába értem. Mindenki nagyon kedves volt, és a vérvételt követve végre megjelent az én doktorom is. Megmutatta, hogy hol lesz a szobám, hol fognak műteni, hol van a megfigyelő, majd bementünk a vizsgálóba, és még egyszer átbeszéltünk mindent. Sajnos a zavartságom még mindig nem múlt el. Karácsony után voltunk, így leginkább az izgatott, hogy a most felszedett, valamint a műtét utáni „pihenés” időszakban szerzett kilók leadása után változni fog-e az akkor már szép új cicim. Persze a válasz az volt, hogy amennyiben 15 kiló vagy annál többről beszélünk, előfordulhat, persze én közel sem ennyire gondoltam szerencsére. Ismét megosztotta a gondolatait velem, ha jól emlékszem arról beszéltünk, hogy minden férfi, még az is aki azt mondja, hogy nem szereti a dús kebleket, elvégre a történelem során mindig is így ábrázolták a tökéletes női alakot, és valahol ez a férfiak agyába be van kódolva, hogy a tökéletes női testhez nagyobb mell társul. Elég alaposan kifejtette ezt a témát, és emlékszem én annyira figyeltem is rá, hogy amikor hirtelen váltott a beszélgetésben a „na lássuk őket” mondatattal, bambán visszakérdeztem, hogy miket is?