Pöttyök a ruhán avagy anyák napja az oviban

Eljött a tavasz, de még nem volt kedvem átpakolni a téli ruhákat a gardrób mélyebb részébe és elővenni a tavaszi kollekciót. Azért is halogattam, mert nagyon hűvös szelek jártak mifelénk és olyankor a fűtésre koncentrálsz, nem a fodros szoknyákon jár az eszed. Na ez elég furán hangzott. Szóval elhúzódott ez az évszakváltó manőver.

De egy áprilisi reggelen, amikor az orgonák illatára ébredtem, tudtam, elérkezett a Nagy pakolás ideje. Átrendeztem a fiúk ruháit. Ezzel gyorsan végeztem, pulcsik hátra, pólók előre. Majd én következtem. Rendezgettem a szép virágos ruháim, – a fehér nadrágom, amihez annyi minden illik, lehet romantikus és tengerész stílus is belőle a zara, csilli felsővel, – és kedvet kaptam a próbáláshoz. Egyre nagyobb kupac ruha állt a szekrény és köztem. Öreg gardróbom azzal hálálta meg a törődést, hogy  egyre több, rég elfeledett ruhával örvendeztetett meg. Hozzá kell tennem, hogy a minden évben feleslegesen megtett,  januári fogadalmam kivételesen megtartottam és leadtam immáron tíz kilót, ami nem volt egyszerű a negyedik ikszen kicsit túl. Szóval egyre bátrabban és  mélyebben nyúltam a szekrény mélyére, ahol a “medium size” ruhatáram unatkozott évek óta. És akkor megpillantottam őt is. Összeszorult a torkom. Már öt éve nem láttuk egymást. Szép volt, mint akkor, lágy esésű és vérfoltos! Egy “titkos butik” fedőnevű helyen bukkantam rá, vaj színű, színes kis pöttyökkel díszített, kaliforniai ruha a Bloomindale’s-ből. Tökéletesen illetünk egymáshoz, de csak egyszer volt rajtam… Egy anyák napi műsorra vettem fel. Emlékszem, Levente fiam öt éves volt, édesen szavalta a gyerekekkel és az óvónénivel, a nekünk szóló összes ovis opuszt. Az orgonák illatoztak a feldíszített teremben, a férjem fotózott, meghatódott anyák törölgették  könnyeiket. Én kicsit elgondolkodtam. Három hónappal korábban tudtam meg, hogy újabb babát várok, ami akkor eléggé meglepett és  még nem is tudtam, hogy örülök vagy nem, hiszen remek életünk volt addig is, szép karrier és család, minden a helyén volt. Éppen akkor bízták rám egy igazi női lap vezetését, a tini magazin után.  Szorongással töltött el a tudat, hogy mit kezdek megint egy babával: pelenkázás, éjszakázás, szoptatás vár rám a lapzárták között. Szóval, bevallom, azt gondoltam, újra visszakerülök a “startvonalra”. Az anyák napi műsoron elmélázva, hirtelen rám tört egy érzés, hogy valami nincs rendben. Szúró fájdalmat éreztem a gyomromban és elgyengültem. A műsornak vége lett és elindultunk hazafelé. Otthon láttam, hogy vérfolt van a ruhámon. Azonnal hívtam az orvosom, aki nem nyugtatott meg, mert csak annyit mondott, hogy most két esélyünk lesz vagy megmarad a baba vagy elveszítjük. És akkor éreztem először azt a féltést, amit csak egy anya érezhet,  nem akartam elveszíteni a kicsim! Feküdtem napokig, a netet bújtam hasonló történeteket olvasva, amik hol megnyugtattak, hol elvették a maradék reményt is.  És most néztem ezt a pöttyös ruhát az emlékezetesen félelmetes vérfoltjával. Erőt vettem magamon és kivittem a fürdőszobába, hogy megszabadítsam végre ettől a szégyenfolttól. Csodálkoztam, milyen  könnyen eltűnt. A tükörbe néztem és elmosolyodtam. Eljött az idő, gondoltam és ránéztem a ruhára. “Téged veszlek fel, Gergő fiam ovis anyák napi műsorára.”